Chapter 10 - Felejtés

Huhúúú. :) 10. rész! Olyan gyorsan telik az idő. :/  Sajnos az egész történet csak 33 részes, de persze az egész le lesz fordítva. :3 

Cassie szemszöge:

Fájdalom. Szúró, lüktető, elviselhetetlen fájdalom. Az ébresztett fel, hogy az arcom lángolt, akárhányszor megmozdítottam a fejem. Nyöszörögtem, az arcomat a párnába temettem, a szemeimet csukva tartottam, és próbáltam elfeledkezni az egészről. A fájdalom ezzel nem értett egyet, és nagyjából a tízszeresére nőtt.

"Ilyen rossz még sosem volt" megugrottam a hirtelen jött, mély hangra. A szemeim kipattantak, körbenéztem a szobában és kerestem a hang forrását. Semmi sem tűnt ismerősnek. Minden fényes volt és modern : sötét bőrfotelek voltak szakszerűen elhelyezve körbe a szobában, ablakok voltak mindenhol, és egy hatalmas TV foglalta el a fal nagy részét. Egy riportert láttam a képernyőn, aki az új hírekről számolt be, és valakiről, akit....megtámadtak? Le volt halkítva , ezért nem tudtam, hogy miről van szó. Hirtelen egy ismerős, göndör hajú fiú képét mutatták, átható zöld szemei megvillantak a képernyőn. Harry.

"Miért törődsz vele ennyire? Alig ismered, nem?" kérdezte egy új hang. Felemeltem a fejem, elfeledkeztem a TV-ről, és végül rájöttem, hogy miért nem találom a hang forrását. Mögöttem voltak. De valójában hol a pokolban voltam?

"Lou" Harry reszelős hangját hallottam. Annyit láttam, hogy a kezével a haját birizgálja.

"Nem. Nem Harry. Ez a lány csak a bajt hozza. Tudta, hogy mi fog történni, de akkor is megtette. Ő meggondolatlan....egy felelősség."

"É-én tudom, de....nem engedhetem el" A szám tátva maradt. Csak egy probléma vagyok? Én voltam egyedül a hibás? Ez az egész meg sem történt volna, ha egyszerre elenged.

"A srácok egyet értenek velem....felhívtam őket, miután mondtad, hogy mi történt korábban....minden Simon-tól függ."

"Nincs igazad" morgott Harry. 

"Rá fog jönni erre előbb vagy utóbb! És a sajtó is!"

"Hogy hibáztathatod őt mindenért, mikor még nem is ismered?" Le voltam döbbenve, mert Harry hangja tele volt érzelemmel.

"Nem kell ahhoz ismernem, hogy tudjam, hogy csak a terhünkre lenne, Haz. Még sosem támadtak le így minket. Most arról beszélnek, hogy testőröket küldenek nekünk. Eleanor meg fog ölni!"

"Mindig letámadnak minket!"

"De nem itt! Csak az Egyesült Államokban történnek ilyenek! Ez az otthonunk! Nem érdekel, hogy mennyire meg akarod dugni, dobt őt most, mielőtt rosszabb lesz! Lesz majd másik lány, Harry, mindig van másik"

"Rendben, ennyi!" morogtam, és lábra álltam. "Tudjátok, ha privát kis beszélgetést szeretnétek folytatni, ahol ti, szaros rocksztárok, mást hibáztattok minden problémáért, előbb győződjetek meg róla, hogy nem a szobában vagytok! "éreztem a fájdalmat az arcomban, ahogy a haragom nőtt.

"Oh, sajnálom. Felébresztettünk, hercegnő? Gyerünk, Harry, a felnőttek majd befejezik ezt a beszélgetést az előszobában"

"Akkor baszd meg! Ez.." ordítottam, és a TV, meg az arcomon lévő karcolások felé mutattam. "soha nem történt volna meg, ha Harry hallgatott volna rám, és elengedett volna a francba. És ne merj engem hercegnőnek hívni!"

"Csitt, kölyök! A felnőttek beszélgetnek!" Louis gúnyosan mosolygott, és hátat fordított nekem.

"Te most kurvára viccelsz velem? Nem! A picsába, nem! Nem tudsz elhallgattatni! Ez hülyeség"

"Nem érdekel, hogy mit mondasz! Már majdnem a - "

"Elég" üvöltött Harry. "Louis, hagyd. Nem tudok ezzel most mit kezdeni" Louis hitetlenkedve bámult Harry-re.

"Most komolyan nem tudsz választani ez a kurva és köztem?"

"Nem, Louis, maradj" mondtam, majd eltoltam őket, és az ajtó felé mentem. " Köszönet ezért a csodás napért, Harry!" mondtam mérgesen.

"Várj, Cass-" hallottam Harry lábának a dobogását, ahogy követett engem, de kisurrantam az ajtón, és becsuktam, mielőtt esélye lett volna folytatni. Forró, dühös könnyek homályosították el a látásom, és égették a sebeket az arcomon. Soha többet nem megyek bele ilyen hülyeségekbe.

Harry szemszöge:

"Várj, Cassie!" kiabáltam, és követtem őt, de mielőtt utolérhettem volna, a nagy faajtó már az arcomba csukódott. "A francba, Louis" üvöltöttem, és felé fordultam. "Már kezdett bízni bennem!"

"Nem érdekled őt, Harry. Csak kihasznál téged, te pedig vak vagy."

"Egyáltalán mi a szart tudsz te?" mérgesen félrelöktem, és a konyhába mentem.

"Az a lány elment. Elment. Én itt vagyok. Jelent ez neked valamit?"

"É-én tudom, Lou. Sajnálom. Én csak..."elhallgattam, a kezemmel a fürtjeim közé túrtam, és a végeit húzkodtam. A fájdalom segítette eltörölni a ködöt, ami zavarta a gondolataimat. "...é-én nem tudom, hogy mi van vele....nem tudok elszakadni tőle. Nem tudom kiverni őt a fejemből. Minden pillanatban velem van, és lassan kezdek megőrülni. " A lábaim már nem bírtak el engem, összerogytam, lecsúsztam a padlóra, a fejemet a kezembe temettem.

Louis felsóhajtott, és letérdelt mellém. "Szükséged van egy kis pihenésre, Haz. Egyet tudsz tenni, hogy elfelejted őt." egyik kezével óvatosan megfogta a vállamat, így vigasztalva engem.

"De pont ez az. Nem akarom elfelejteni."

"Nem gondolkodsz tisztán. Hosszú volt ez a nap, dőlj le egy kicsit, aztán csörgess meg, ha felébredtél." utasított Louis, majd megragadta a kabátját. "El és én ma este egy kicsit elmegyünk szórakozni, de éjfél előtt visszajövünk. Ha szükséged van valamire, csak szólj." még egy utolsó pillantást vetett rám, aztán megfordult, majd hallottam, ahogy a lakásom ajtaja csukódik.

Nem tudom, hogy meddig ülhettem ott, az egész nap újra és újra lejátszódott a fejemben. Mért kell ennyire átkozottul bonyolultnak lennie? Ha hallgatott volna rám, és elsétált volna attól a sráctól, amikor először mondtam neki, akkor most lenne ez az egész zűrzavar.

Felmordultam, és megerőltettem a testemet, hogy lábra álljak. Kimértem egy pohár világossárga folyadékot, összekevertem, és a számhoz emeltem a hideg poharat. A skót whiskey szinte tüzet gyújtott a torkomban, és égetett, ahogy bekerült a vérembe. Leraktam a poharat, és öntöttem mégegyet. Aztán mégegyet. A negyedik pohár felénél éreztem, hogy a világ elkezd körülöttem forogni, és hogy a világosságot felváltja a sötétség. Minden energiámat arra használtam, hogy elérjem az ágyat, végig botladoztam a lakáson, aztán arccal előre belezuhantam a matracba.

Csillogó szemek, fekete haj, és vörös ajkak, mint a rózsaszirom mosolygott rám, miközben a világ eltűnt körülöttem, és sötétség borította be az elmémet.

Megjegyzés: Gondolom nem ezt vártátok folytatásnak. :D Mondjuk én sem. :) De amúgy szerintem vicces, hogy mindenki mást hibáztat. Harry szerint Cassie a hibás, mert szót kellett volna fogadnia, és elsétálni Stirling-től. Cassie szerint Harry a hibás, mert ha elengedte volna már az elején, akkor ez a egész meg sem történt volna. Louis meg mindenkit hibáztat :DD Ti mit gondoltok? :)